Nagy az Isten szanatóriuma...

Soha nem voltunk együtt, egyetlen percre sem, de  hét éve már, hogy szeretlek. Jött annyi szerelem, de nekem mindig csak te kellettél. Annyiszor találkoztunk, de nem léptünk egymás felé. Azt hiszem, ha egyszer eszembe jut, hogy legközelebb megint csak fél év múlva találkozunk, megcsókoltalak volna, de nem érdekelt, mert hét éve már, hogy tudom: egyszer úgyis...
Átok voltál a nyakamon, míg nem jött valaki, aki mellett nem gondoltam rád, mert egyszerűen boldogabb voltam vele a valóságban, minthogy a te gondolatoddal kelljen boldogítanom magam. De még akkor is megüzentem, hogy sajnálom. De nekem úgy jó volt. 
Aztán annak is vége lett, s most újra itt vagy, minden nap a te gondolatodra alszom el, arra gondolok, hogy vajon tudod-e, hogy szeretlek. Arra, hogy mostmár nincs jobb dolgom, mint veled foglalkozni, de már annyira megszoktam azt az érzést, hogy nem vagy velem. Volt rá hét évem.

Sok kérdést vet fel az, hogy három hétig olyasvalakivel leszek összezárva, aki nem beszéli az anyanyelvemet, illetve hogy mindenki más, aki körülöttünk lesz, még a köztes nyelvet sem... 
Hosszú évek óta érzem, hogy a "kínos" az "égő" és hasonló kifejezések egyre távolodnak tőlem. Azt hiszem, ez lesz a végső próba (plusz ez lesz a böjtje annak, hogy egy álló évig féltem találkozni a párom édesanyjával).
Őőőő... igen, szóval a nyelvi kérdés. Dimitrisszel összekötve lenni három hétig elég érdekes lesz. Előre nem tudom megmondani, mi minden fog kavarogni bennem pusztán amiatt, hogy a gondolataimat nem tudom majd teljesen megértetni vele, meg amiatt, hogy eleve le fogok az angolhoz, az én kőbaltás angolomhoz. Illetve köztudott tény, hogy én roppant intelligens vagyok, és képes vagyok szabatosan megfogalmazni a gondolataimat, mert valamennyivel olvasottabb vagyok a mai magyar átlagnál. De mindezt a saját anyanyelvemen. Így hogy fogom majd megmutatni az intelligenciámat? Tudom, hogy rohadt beképzelten hangzik, de nekem ez fontos...
Valamint egy idő után rohadtul hiányozni fog a magyar szó, csak a szőke picsának nem akarok majd könyörögni, hogy beszélj, beszélj hozzám magyarul, kérlek!
Apropó: mostanában kezdek ráérezni arra, hogy mennyire nem vagyok nyitott. Hogy a szőke picsát is beskatulyáztam a "szőke picsa" kategóriába, pedig ő valójában csak a Niki, aki Korfun lakik. Merthogy lassan eljutok arra a szintre is, hogy természetesen tudjak viselkedni egy szőke picsa társaságában is, mert lassan felérem ésszel, hogy vagyok olyan értékes, mint bármely hülye picsa.
Kéne egy jó kis frizura végre...

Azt hiszem, mostanra sikerült teljesen megkeserednem. Vagy lehet, hogy csak fáradt vagyok ebben a percben, és nem bírom tartani magam.
Viszont tegnap feltűnt, hogy már semmi sem érdekel. Az sem, hogy egyedül kószálok a szigeten. Nincs is igényem arra, hogy társaságban legyek. Szó szerint fel se merül. Azt is magasról szarom le, hogy az új társam mit gondol rólam. Szerintem barátságtalannak, nagyképűnek és savanyúnak tart. Őszintén szólva egészségére...
Kiürültem.

Szépen magyarul megmondva.
Komoly meditációkra lesz szükségem az estében, ha azt akarom, hogy teljes koncentrációban ott tudjak lenni, benne a munkában holnaptól...
Roppant sok minden hátráltat, meg az sem segít, hogy az angoltanárom - nem ismerek nála intelligensebb embert - elhúzta a száját azon, hogy "Hogy bírod a Szigetet????"

Ja, nem is meséltem, hogy megyek vissza Korfura egy kicsit...
Még jó, hogy külön figyelmeztettem magam arra, hogy "kisanyám, NE csinálj hülyeséget, mint legutóbb". Ugyanakkor tisztán emlékszem az ellenállásra kis hazám irányába, amit akkor éreztem, amikor hazaérkeztünk. Még amiatt is duzzogtam, hogy az autók szép sorban haladtak egymás mögött a reptér előtti úttesten. 
Arra gondolok, hogy arra kéne gondolnom, hogy milyen jól éreztem magam Korfun, és vágynom arra, hogy menjek már újra.
Jobb pillanataimban képes vagyok valamiféle határozott öntudatot kipecázni innen belülről, de ez most csak úgy bukik felszínre, mint a távoli jövőmre vonatkozó mély szakmai elhivatottság. Arra vágyom, hogy a Szakma a kisujjamban legyen, s mit több: oktathassak is.
Egyszóval jelenleg semmi arra vonatkozó vágyam nincs, hogy újraéljem a korfui csodát... valaki lelkesítsen fel, könyörgöm!!!

Nézzük józan ésszel a dolgokat.
Még élek. Azt hiszem, még az ép eszemet is sikerült megőrizni, legalábbis nem hallucinálok, nincsenek őrült dolgaim, és képzelgésekből is csak annyi van a fejemben, ami ilyenkor normálisnak mondható, illetve amennyi éppen segít nyugovóra térnem éjszakánként.
Mindezen tények ismeretében elkönyvelhető, hogy erős vagyok. Azért ennek elég sokszor adtam már tanúbizonyságát életem során, így duplán megalapozott az állítás: én erős vagyok.
Egy erős ember, erős nő.
Na már most mire jó, ha valaki erős?
Arra, hogy bármit elérjen. Józan ésszel nézve ez valami épp olyasmi lesz, hogy megtalálom a boldogság egy új útját, mert nincs kedvem ilyen állapotban leélni az életemet. És józan ésszel nézve ennek el is kell következnie valamikor. Nevesül annak, hogy elfelejtsem Ádámot valaki más közbelépésének hatására. 
A baj az, hogy bár érzem a józan ész jelenlétét, van egy szívem is, ami percenként újra és újra megszakad, és napokat bőgök végig (itt, az Istenek Kertjében), mert hányingert kapok attól a gondolattól, hogy más hímnemű humanoiddal legyek együtt (nőneművel sem akarnék).
Én pedig egy olyan fajta vagyok, aki szeret párhuzamokat vonogatni - tudom, nagyon rossz szokás, lehet, könnyebb lenne az életem, ha nem csinálnám -, és ha kicsit utánaszámolok, 5 év alatt 6 boldolgtalan kapcsolat után jött egy boldog. Oké, nyilván én is változom, de statisztikailag igen kevés az esélyem arra, hogy a következő néhány pasival boldog legyek. Szükségszerűen nem fogják elfeledtetni velem Ádámot. Továbbmegyek: hét kapcsolatból egy se volt jó, mert mint kiderült, ez is csak egy tévedés volt.
Így hát még csak a boldogságot sikerült megízlelnem, de az elég egyoldalú volt, a boldog párkapcsolatot még nem. 
Úgy tűnik, valahogy nem vagyok az a fajta, aki úgy meg tud igézni egy pasit, mint engem Ádám.
Belém senki sem tud szerelmes lenni. Újra a változás útjára kell lépnem, és olyan fajtává válni, akibe mindenki beleszeret...

Megérkeztünk, sőt, már meg is pancsoltunk a tengerben. 
Korán hétkor keltem, hogy 8-ra bemenjek a suliba a szúnyogriasztóért, közben hívott anyu, hogy fél 10-kor (fél órábban korábban) indulunk, mert valami van a gyorsforgalmin, és nem tudjuk használni.
A váosnak olyan részeit láthattam, amiket addig nem, szóval már a saját városomban is csak néztem szét...
Pikk-pakk leadtuk a csomagunkat, miután neten előzőleg becsekkoltunk. Kerestük, hol van kilátóterasz a reptéren, de zárva volt. A Sky-court-ben töltöttük a további időnket.  Láttam 767-est is, valami kínait, egész közelről, és amikor beszálltunk, akkor láttuk felszállni a new york-i gépet is.
Mág csak egy nő, két kölyökkel állt a kapunknál, szóval be is álltunk rögtön, persze kiderült, hogy az egyik kölyöknem az övé, hanem népes családjának foglalta a helyet, de így is mázlink volt, mert fél perc múlva egy egész tömeg jött.
Köztük egy család. Apuka igazi köcsög-fejű, anyuka igazi lúzer, és két köcsögnek nevelődő fiú. Ők persze megálltak mellettünk, és egy az egyben be akartak nyomulni elénk, vagy legalábbis jó előre. Mondtam anyámnak, hogy nyomuljon eléjük, de ahhoz is nagyon közel álltam, hogy nekik beugassak. A fasznak nyomulni, mintha nem lenne előre kiosztott helye mindenkinek, komolyan...
Nekem is volt fasza helyem közvetlen egy ablak mellett, anyáméknak meg előttem. 
A felszállás izgi volt, mint mindig, a szendvicsnél a kisasszony nem hallotta a válaszomat arra, hogy milyet kérek, ezért megkérdezte újra angolul, én meg magyarul megmondtam újra.
Nagyon szépek voltak a felhők fentről, meg mindenféle városok, tényleg mindjárt meg is nézem, mi volt az a nagyváros alattunk. Vagy Szarajevó, vagy Tirana. Így első tippre. Gyönyörű cumulonimbus-okat is láttam, még Magyarország felett.
Lassacskén elkezdtünk ereszkedni, bemondták, hogy a 17-esre érkezünk, én meg úgy számoltam, hogy akkor északról... ezt még most se értem, hogy akkor miért délről jöttünk, de majd újragondolom, meg megnézem.
Lassan megérkeztünk a tenger fölé, valami hihetetlenül kék volt, fehér tengerpartokkal... Feltűnt Korfu északkeleti csücske is, az is tele mindenféle kis öblökkel, aztán áthúztunk az északi hegyek, a Pantokrator fölött, aztán megláttam az erődöt, as akkor tudtam, hogy ez nem északról lesz. Szembe jött a kis délkeleti csücsk, és tudtam, hogy itt nagyon hirtelen kanyar lesz, de legalább láthattam (és lefotózhattam) a régi helyünket. 
Leérkeztünk, csak úgy visítottak a fékszárnyak, taps nem volt. Kint 37 fok, azonnal meg is csapott minket, miközben majdnem bepisiltem. A srác, aki mellettem ült, nagyon zöldnek tűnt, nem akartam zargatni, hogy kiengedjen, aztán mire már nagyon kellett, már nem szabadott. Így az első utam a mosdóba vezetett, ahol magyar nők tömege várt. Anyámék meg a bőröndjeinket. Én végeztem, visszamentem, mire anyám közölte, hogy ott áll egy nő, az van a táblájára írva, hogy MILNER. Menjek már oda hozzá, szóljak neki, hogy itt vagyunk. Nagyon nehezen odmamentem, egy tiszt szerű srác megállított, és kérdezte, hogy rendben van-e a csomagom. Mondtam, hogy persze. Sure? Yes, csak ki akarok menni szólni annak a hölgynek, hogy itt vagyunk. De ő nem engedhetett ki, ha vissza akarok menni. Közben integetni akartam neki, mintha ismerném, de a sár közbekérdezett, hogy Milner? Bólogattam, és mondta, hogy menjek, de gyorsan, és kivezetett, aztán visszajött velem. A nő nagyon cukinak tűnt, de roppant félénk volt. Nagy sokára a bőröndjeinket is megkaptuk, ő pedig elvezetett minket egy pici autóhoz, de végülis befértek a csomagok, meg mi is. Én ültem elöl. Kérdezgette, hogy először vagyunk-e itt, mondtam, hogy én negyedszer, anyám harmadszor, ő meg először. Kérdezte, hogy hol laktunk, mondtam, hogy mindannyiszor Peramán, és kérdezte, hogy jártunk-e Agios Gordios-ban, én elmeséltem, hogy nem voltunk a nyugati parton, csak Paleokasztricában.
Átjöttünk a déli hegyeken, és a város határában feltűnt A Pink Palace. Anyám hátulról magyarul, én elöl angolul támadtam a hölgyet: Is this The Pink Palace? Nyilván hülyének nézett, de én is elpoénkodtam a dolgot, mivel iszonyat módon pink színű a cucc, úgymint maga az épület.
Megjöttünk, fizettünk, Giorgio megkapta a piáját, nagyon örült neki, egy üveg Aszút kapott, 5 puttisat, ha jól emlékszem, mondtam, hogy különleges magyar bor, nagyon édes. Mondta, hogy nagyon szereti az édeset, szóval bingó.
Nagyon kicsi a szoba, a pótágy úgy van berakva, hogy a két személyes ágy van félretolva, és harmadiknak van berakva emez, amin épp ülök.
Tamás úgy horkol, mint egy gőzgép. Azt hittem, majd én jól kimegyek a kis pótágyammal az erkélyre, de persze az a kertre, és azon át az útra néz, a másik oldalon megy függőfolyosó személyesíti meg az erkélyt, szóval nem tudom, mi lesz, hogy fogok tudni aludni...
Voltunk pancsolni a tengerben. Jó nagy homokos part van, két végén sziklával, a szopás csak ott kezdődik, ha megpróbálsz bemenni a vízbe, ott ugyanis kiderül, hogy nagy köves - legalább gömbölydedek - az egész fenék. Amin nem lehet megállni, mert amúgy sem, meg csúszósak is. Meg különben is, a hullámok... Úgyhogy anyámmal szarrá röhögtük egymást, meg szerintem mások is minket, illetve ő neki is keseredett, azt hívén, hogy így annyi a pancsizásnak. Nem tudtunk bemenni ugyanis. 
Összeszedelőzködtünk, és a strand déli szegmensében találtunk homokos fenekű részt is. 
Ettünk gyros-t hazafelé, meg felderítettük a dolgokat, hazacipletünk egy karton bubis vizet. Lezuhanyoztunk, anyámék elmentek naplementézni, én meg bekapcsoltama gépet, és kb azóta is ezt a bejegyzést írom.

Csak az az egy porblémám, hogy még mindig nyomi vagyok Ádám miatt, és ezért rohadtul nem tudom úgy élvezni a dolgot, ahogy kéne, meg ahogy érdemli.
Végiggondolva azt, hogy mondhatni örült annak, hogy képeslapot küldök neki, úgy érzem, nyitva maradt a szíve felém valamennyire. A másik meg, hogy mivel hiányzom neki, mint ember, vagyis nem "úgy", ha szeretem, akkor leszek neki ember, leszek neki barát, és minden erőmmel azon leszek, hogy az ígéretem szerint ne beszéljek többé kettőnkről (nem hiányzik, hogy féljen tőlem), és az ilyen találkozások után (közben) ne sírjam szarrá magam, ugyanakkor éljek azzal, hogy még nyitva van felém a szíve valamilyen szinten.

És még ara jöttem rá, hogy valahol az alapjáraton kéne kezdeni a "Korfu = öröm" dolgot, vagyis egyszerűen így: Korfu az istenek kertje. 

1. Tagadás.
2. Düh.
3. Alkudozás.
4. Elkeseredés.
5. Elfogadás.

Hát ennyit a boldogságról és a kis felhőcskémről. Eddig tartott...
Nem tudok beszélni - írni róla, így most tárgyilagos hülyepicsás szarságokra fogok hagyatkozni.
Megyek Korfura anyámékkal, van egy botrányos kis hostel ott azon a településen, ahova megyünk... Láttam a honlapjukon, hogy szerveznek kajaktúrákat. Írtam nekik, hogy possible-e, hogy join-oljak egy ilyen túrához, annyira klassz lenne! Meg amúgy is esetleg együtt lógni egyéb nemzetek gyermekeivel, s így arra jutottam, hogy muszáj birtokolnom egy vízálló karórát. Találtam az aukciós oldalon megfelelőt, eredeti ára alatt jócskán, de úgy nézett ki, hogy nem lesz belőle semmi. közben pedig a teljes önbizalmam elment a más nemzetek gyermekeivel való barátkozástól. Most viszont megoldottuk, hogy egy nap alatt megkapjam, úgyhogy holnapra lesz, és ez felbujt arra, hogy mostmár azért is lógjak egyedül.
Továbbá veszek egy pár új topánt, mert volt egy olyan képzelgésem, hogy éééén magassarkúban fogok fellibbenni a repülőre, amikor legközelebb utazom. Persze azt hittem, az majd csak akkor következik el, ha már nagy leszek és gazdag. Szerencsére találtam kellően olcsó ÉS normális magassarkút, már csak az a kérdés, hogy el fog-e férni a bőröndben a sportcipőm, amiben amúgy is mennék, mert ismerjük el, Korfun aligha lesz alkalmam magassarkút viselni - magyarul az csak a repülőútra kell majd. De legalább egy álommal több válik valóra, ami jól jön most.

Nagyon örülök az útnak, meg a pénznek, amit kapok, de megtartok angolra, de...
Ez kurvára nem tud most annyira boldoggá tenni, mint amúgy tenne...
Nem kell pénz, nem kell Korfu, nekem csak Ádám kéne... hát ennyi.

Újraolvastam az előző bejegyzésemet, és amikor a bőröndös részhez értem, beugrott, hogy nincs is bőröndöm, mert amikor hazatértem ama legutóbbi izgis utazásomból, akkor úgy bántak vele az egyik reptéren, hogy használhatatlanná lett, s mostanra szerintem egy hajléktalan szekrényéül szolgál.
Szóval nekem fog kelleni egy új bőrönd, majd akkor, és hirtelen ingerenciám támadt bőröndöket nézegetni webshopokban, hogy majd ilyenem lesz. És már azt is tudom, hogy milyen bakancsom lesz, meg milyen strandpapucsom. Meg milyen dolgozóba járós táskám, és milyen ágyam, és milyen szekrényem. És könyvsorozatom. Meg fényképezőgépem.
Akkor, ha nagy leszek.
Nekem ez tök normális. Ugyan annak az őszinteségemnek a része, ami miatt jó érzésű ember agyonlőne, ha mesélni kezdenék neki.
Egyébként pedig nem vagyok babonás, és soha, soha semmit nem hittem még olyan szilárdan, mint azt, hogy mindez így is lesz.

Valamelyik nap egy török étterembe sodort a sors - bár nem szeretem őket, mert én a görögöket szeretem -, és ahogy nézegettem a bal fülem melletti falat, a mintájáról eszembe jutottak azok a homokdűnék, amiket műholdfelvételeken lehet látni. Furcsa domború csillagformák.
Arra gondoltam, hogy azokat soha nem fogom saját szememmel látni, mert szinte biztos vagyok benne, hogy soha nem lesz alkalmam a nemzetközi űrállomásra látogatni.
Aztán beugrott, hogy valójában mihez is van köze annak a bizonyos bekarikázott fényes kis pontnak, amit a jövőmben látok egy éve folyamatosan.
Hát hogy léteznek repülőgépek, amire viszonylag könnyű feljutni, és még ablakaik is vannak. Én majd egyszer elrepülök mondjuk dél-Afrikába (figyedoda, kis d, mert így Afrika déli részét jelenti), lehetőleg egy olyan géppel, ami korán reggel indul, hogy nappali fényben láthassam a homokdűnéket. 
Na de hogy milyen természetes számomra, hogy akkor annyit, de annyit fogok utazni, és vajon... vajon akkor is olyan rohadt természetes lesz? Az lesz, nyilván az lesz, de vajon... vajon lesz olyan különleges is...? mint mondjuk most...
Hogy izgatottságomban majd egyik lábamról a másikra helyezem a súlypontomat a reptéren ácsorogva, keresztülnézve azokon, akik kikísértek, a távolba révedve, várakozón karba tett kézzel, mellettem a bőröndöm... így lesz? és fogom ugyan azt érezni, mint eddig, ha utaztam, vagy most, ebben a percben, ha felidézem magamban? Leszek izgatott, vagy hozzászokom az utazgatáshoz?
Valóban az út a fontos, a most, amikor még igazán sokra értékelek egy utazást, vagy a cél, amikor már bárhova, bármikor elutazhatok majd?
Túl sok a kérdőjel...

Szokás hangoztatni, hogy nincs senki ezen a Földön, akinek tényleg saját véleménye lenne, mert így is, úgy is mindenkire hat a környezetében élők véleménye.
Nyilván nekem sincs sajátom, ámde azt se merem kimondani. Mert úgyse tudom kifejezni pontosan, hogy mire gondolok, pontosabban nem tudom kellően rövid idő alatt kellő alapossággal megfogalmazni.
Ezért maradnak bennem a véleményeim. Ezért bólogatok inkább mások véleményeire.
Ám ha tényleg magamba nézek, pontosan tudom, hogy vannak olyan véleményeim, amikre egyedül jutottam. Ám ezek olyannyira szélsőségesek, negatívak, és mélységesen istenkáromlók, hogy soha senkinek nem mondom el őket, mert nem hogy diliházba zárnának, mint bármely rendes összeesküvés-elmélet szövögetőt, hanem ott helyben lőnének agyon, mint H*tlert kellett volna, amikor még csak elkezdett véleményt alkotni.

Fantasztikus munkahelyem van, mindenkit imádok, és mindenki imád engem, nem is beszélnek velem úgy, mint egy féreggel, sőt egészen emberként tekintenek rám. Nem is hiányoznak a régi kollégák, akik nem voltak a barátaim. Szívesen járok be, és csak úgy elröppen az a 8-10 óra minden nap ebben a jó kis társaságban. Olyan munkát végzek, amire mindig is vágytam, és mindig ott nyomultam, nem a lehető legtávolabb tőle. Illetve olyan munkát végzek, amire tökéletesen alkalmas vagyok, és nekem való, nem is sírtam el magam majdnem egy nagyobb bakim után.
Amiatt sem sírtam egyik este másfél órát otthon amiatt, hogy nem hiányoznak a régi kollégák.
Nincs is gyomorgörcsöm, ha a hétfőre gondolok...

Gyűlölöm a munkahelyem, legszívesebben postafordultával küldetném magam vissza Érdre. Úgy beszélnek velem, mint egy féreggel, és nem értik, miért nézek vissza csúnyán. Minden nap belepusztulok a barátaim hiányába, akikkel Érden együtt dolgoztam. Olyan érzés bemenni, mint amilyen a pokolba lehet és 8-10 óra alatt többször is kínhalált halok minden apró hibám után. Olyan munkát végzek, amire nem vagyok alkalmas, és mind térben, mind lélektanilag a lehető legtávolabb van attól, amire alkalmas vagyok, és egy az egyben kérdőjelezi meg, hogy alkalmas vagyok-e álmaim szakmájára (miközben legszívesebben a képébe röhögnék az összes kollégának, mert hol van az a pár százezer forint felelőssége a jövendő- és álombeli szakmám felelősségéhez képest). Tegnap előtt este másfél órát bőgtem Ádámnál, nem csak a feszültség miatt, hanem mert sorra jelentek meg lelki szemeim előtt a régi kollégáim - a barátaim, a BARÁTAIM - arca, és hallottam a hangjukat, a nevetésüket.
Legszívesebben hánynék, ha arra gondolok, hogy hétfőn is be kell mennem.

Tényleg hetek óta akarok írni, de sablonszerűen nem megy már, mire gép elé kerülök, vagy inkább legyintek, hogy úgyse tudom megfogalmazni a gondolataimat úgy, ahogy először felmerültek.
Történt március közepén, hogy felvettek egy csúnya multi kereskedelmi létesítménybe (INTERSPORT!!!), többek között azért, hogy segítsek berendezni egy újat. Egészen új emberekkel együtt kezdtem el dolgozni, és egy fantasztikus, összetartó brigád alakult ki. Tényleg. Barátaim helyett barátaim lettek ők. Kevesebb, mint két hónap alatt több és jobb barátom lett, mint az ELTÉ-n négy év alatt. (És ott még az egyik alulában lóg egy molinó, amin az ELTE "A tudás közösségé"-nek csúfoltatik. Legszívesebben minden alkalommal lehánynám.)
Szóval így múlt el egy hónap, a forgalom nem alakult nagyon, szűkítettük a nyitva tartást, de buli ugyan akkora maradt a kollégákkal. 
Bár két lányt áthelyeztek... aztán a múlt héten jött a susmus, hogy lesz még itt áthelyezés. 
Pénteken bementem, és a beosztás táblázaton már nem szerepelt a nevem. Két másik srácé sem, még el is tűnődtem, hogy a Danit hova helyezték, mert talán ő lakott a legközelebb az üzlethez.
Kimentem a pénztárhoz, és mindenki úgy nézett rám. Érted: ÚGY... mintha nem is tudom... épp önként bevonulnék egy kolostorba. Judit megölelt. 
Aztán kiderült, hogy engem áthelyeztek, Danit meg Marcit kirúgták, Bali t máshova helyezték. Judit sírt, én még összerakhattam azt a bicajt, amit Dani elkezdett...

Úgy volt, szombaton benézek egyeztetés végett az új helyemre, de nem sokkal előtte hívott a főnök, hogy ne menjek, határozottan NE, és NE., Hogy miért? Hogy nehogy már fölös indulatokat szítson a megjelenésem, majd ő intézkedik.
Szóval most retteghetek az új kollégáimtól. Ma már megyek be megveretni magam. Csak egy ember legyen, akit ugyan úgy kiközösítenek, és én megtalálom majd, és vele leszek jóban.

Illetve úgy éreztem muszáj valami új hobbit találni, ami helyettesíti a jó, szerető kollégákat, eltereli a figyelmemet arról, hogy "utálva vagyok". Akkor még feszültséglevezetésre nem is gondoltam, aztán jött a Kata azzal, hogy
- Ti tudjátok, mi az a Zumba?
- Hát az ilyen lati... - kezdte magyarázni Ádám.
- Oké, járjunk Zumbázni!!! - vágtam közbe.
Úgyhogy legszívesebben már ma kezdeném.

Úgy érzem magam, mint Colombus, amikor az első tétova lépést tette az új földrészen, mint Amundsen vagy Scott, amikor először csapta meg az arcukat a déli sark levegője, vagy akár mint az ipari forradalom korának tőkése, amikor rájött, mekkora üzlet van a gőzgépben.
Úgy hatolok be az élet térképének fehér foltjára, mint a korabeli felfedezők, újabb és újabb észrevételeim vannak, de ugyan kinek is mondhatnám el? A világ egy cseppet sem különbözik Darwin vagy Galilei korától, amikor istenkáromlás volt azt állítani, hogy a majmoktól származunk, vagy hogy a Föld gömbölyded. 
Na de ne fitogtassuk tovább tudománytörténeti túltájékozottságomat.
Kinek is beszélhetném el, hogy milyen a Boldogság? Az önkifejezés akadályain már túljutottam, de akárhova fordulok, hitetlenkedést kapok vissza.
Valahol kell lennie egy szektának, egy titkos társaságnak, aminek a tagjai tudják az igazságot, csak nem merik, vagy nem akarják, nem tudják elmondani. Hogy létezik Boldogság, és már nem is annyira fehér az a folt. 

"Az optimista angolul tanul, 
a pesszimista héberül és cigányul, (és kínaiul - a szerk.)
a realista lőni."

/A/

Köszi!
Lássuk csak.
Akárki találta is ki, egyenest a szívemből szólott.
Mert ebből is látszik, hogy pesszimista soha nem voltam.
S bár jelenleg angolul tanulok, pár hete már erősen fontolgatom, hogy beszerzek egy fegyvertartási engedélyt, hogy Addig is (mert Akkor már senki nem fogja kérdezni, hogy van-e engedélyem) minél több muníciót összeszedhessek.

Nagyon sok féle embert látok a tömegközlekedési eszközökön. Talán ennek is köszönhető, hogy nehezen lepődöm meg bármin is.
Sok különböző embertípust meg tudok különböztetni, de csak valahogy érzésre, nem tudatosan. 
Nem borulok ki a csöviktől, a fokhagymaszagú néniktől/bácsiktól, se a kisgyerekes szülőktől, se a kamaszoktól, de egy valami igazán fel tud idegesíteni.
Ma reggel is ott álltam a héven, velem szemben egy ilyen párocska...
Szóval arról van szó, hogy ilyen rikítóan vad-katolikusok lehettek. 
A férfiből sugárzott a Teremtő ujja érintésének magabiztossága, mint aki mindenre tudja a választ, és aki tökéletesen uralja nőjének életét. A nő szeméből meg az a teljes elveszettség sugárzott, hogy őt valóban irányítani kell, és el is hiszi, hogy így van, hogy ő a férfi alárendeltje, ahogy az írva vagyon. 
Cirógatták, meg-megcsókolták egymást (bár a nő arca ugyan olyan elveszett volt végig), de tisztán láttam magam előtt, ahogy odahaza a férfi lecsavar egy-két pofont akármi miatt.
Legalább annyira zavarba hozott a látványuk, mint mondjuk egy higítószagot árasztó, sarokban alvó rongykupacé, aztán ahogy teltek a percek, ez átadta a helyét a dühös feszültségnek. És egyre idegesebb voltam. 
Szinte éreztem, ahogy megfertőzik az én kis tiszta, vallástalan, szabad lelkemet.
Brrr!

Nem is fogadtak be igazán a kollégáim, de attól még kedvelem őket. Bárcsak venné valamelyikük a fáradtságot, hogy megpróbáljon megismerni...

Azt mondják, hogy tök jó ez a hosszú hétvége, mert lehet pihenni. 
Már azt is unom, hogy megint szembemegyek ezzel a közvélekedéssel. Én kibaszottul unok itthon ülni, és tenni a semmit, mert nem érzem, hogy haladék vele. Ettől nem lesz állásom, pénzem, ellenben nem tudom végezni az alkalmi melómat, de csütörtökön interjú, ami szintén csak hártáltat abban, hogy a hét végéig kész legyek vele.
Egy szó mint száz, itthon meresztem a picsámat, és fejfájásig unom magam, mert még beszélgetni sincs kivel, ha valaki meg rámír konkrét ügyben, simán rázúdítom az életem minden jelenleg aktuális kis és nagy hírét.
Különben is unom ezt a világot, az egész berendezkedését, kivált Magyarországot, ahol lassan élni se lehet, mert miért lehetne, és kurvára nem érdekel más nyomora, mikor a magamét se tudom megoldani, és persze, hogy mindenkinek van nyomora, és senkinek nem jut eszébe, hogy jó dolgok is vannak a világon.
Szerencsés vagyok, mert virágos életkedvet örököltem, de ilyenkor eszembe jut, hogy ha én így érzem magam, hogy érezhetik azok, akik nem ilyen optimisták? 
Annyi mindent csinálnék szívesen, de semmilyen tőkém nincs hozzá. Se pénz, se tehetség, se barátok. 
A gazdasági berendezkedésről annyit, hogy talán sokat elárul rólam, hogy léggirányító szeretnék lenni, vagy ha az nem jön össze, akkor tanár. Ezek mind a kurva fasza kapitalizmuson kívül esnek, és a puszta tevékenység zengi a "szolgálat" dicsőségét, mert engem már a végletekig elkeserít a gazdaság embertelensége.
Remélem, eljő az összeomlás. 
Akkor pedig egy kis kertben fogom kapálni a krumplit magamnak, és a szeretteimnek. Valamiért pedig úgy érzem, hogy erre már most készülnöm kellene...

A hiba biztosan bennem van.
Én olyan helyen szocializálódtam, ahol minden új embert azonnal befogadunk...